A közelmúltban – a fúrúnak nevezett ültetőbot és az öntöző bemutatása kapcsán – beszámoltunk arról, hogy a palánták kiültetéséhez mi is hozzákezdtünk. Még örömtelibb azonban a mai hírünk: Nem csak a paprikatermesztés terén érkeztünk fordulóponthoz, a Paprika Múzeum újra kinyitott! A kijárási korlátozás megszűnésével és az élet fokozatos újraindulásával párhuzamosan – megfelelő biztonsági intézkedések mellett – ismét fogadunk, sőt várunk látogatókat!
Múzeumkert, közösségi tér, Paprikás Könyv
Aki tehát felkeresné kiállításunkat, továbbra is számíthat rá, hogy komplex képet kap legmagyarosabb fűszerünk minden aspektusáról. Különösen ajánljuk a sokoldalú gyerekprogramokat, melyek most, hogy az iskolák bizonyos formában megnyitnak, ismét színes kiegészítői lehetnek az osztályteremben tanultaknak.
Eddigi szolgáltatásaink mellett azonban újakkal is jelentkezünk, számos friss fejlesztést tervezünk látogatóink élményeinek bővítésére. Új múzeumkertet alakítunk ki, ahol szabadtéri, bográcsos programokra, kellemes baráti együttlétekre is sor kerülhet.
Nem hanyagoljuk el helytörténeti-néprajzi küldetésünket sem. Megkezdődtek a szegedi fűszerpaprika történetéről tervezett könyvünk előmunkálatai, amihez továbbra is szeretettel várunk fényképeket, anyagokat, személyes történeteket!
Ennek szellemében búvárkodjunk ismét egy kicsit a múltban! Mivel a májusi mindennapokat az ültetés és a szántóföldi munka aktualitása határozza meg, lássunk hogyan történt ez a 20. század első felében Szegeden!
A paprikatermesztés és a szántóföldi munka
Ha a palánták régi, szegedi termelők általi gondozását akarjuk rekonstruálni, megint csak megkerülhetetlenek Bálint Sándor munkái.
Mikor már jól látszott, hogy melyik növények nem erősödtek meg, sor került az ültetés utáni első nagyobb munkára, a fódozásra. A fódozás során pótolták az elszáradt, meg nem fogant palántákat, azaz megfoltozták a hézagos sorokat. A fódozás szerencsétlenebb esztendőkben olyan méreteket öltött, hogy már újrarakásról kellett beszélni.
A hiányok pótlása után körülbelül egy héttel újítás következett, vagyis az első kapálás. Az újítást a Szeged környéki családok a 20. század első felében még nagyrészt kézikapával végezték. Az 1960-as években a paprika útját (hosszában) ekekapával művelték, míg közeit (keresztben) továbbra is kézikapával tartották rendben.
Ha a csendes, áztató esők rendszeresen hullottak, a talaj természetes nedvességtartalma akár június végéig is elegendőnek bizonyult. Júliustól azonban, különösen a virágképződés során és az érés kezdetén, már öntözésre is szükség volt. Régen kútról hordták a vizet, kézi locsolóval öntöztek.
A további nyári munkák között természetesen ismét nagy arányban jelenik meg a kapálás. A paprika munkás növény, sok törődést igényel, rendszeres gondozása „derékszögű”, hajlott háttal végzendő, megerőltető feladat. A második kapáláson, melyre aratás után került sor, a család minden tagja részt vett. A harmadik kapálás havibúcsú táján, azaz augusztus elején történt meg.
A június táján nyíló fehér virágoknak, és a nyár derekán megjelenő zöld, majd egyre pirosodó terméseknek természetesen gazdáik nagy munkabírása is feltétele volt. Tömörkény István író ezekkel a szavakkal mutatta be Alsóváros népét: „A templom istene után a föld az istene, amelyen hihetetlen szorgalommal termeli a paprikát.”
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
