A Paprikaszagú levegőben következő fejezete újabb szegedi életkép a kofák világából. Móricz Zsigmond ismét megértéssel és humorral festi le Ágnes néni, az öreg kufa esetét a rendőrkapitánnyal, ízes szögedi nyelven:
Ágnes néném becsületes és tisztes iparában szegediesen kufa, amit másutt, ahol nem tudnak olyan jól magyarul, mint Szegeden, közönségesen kofának mondanak, s értelme szerint kiskereskedő, akinek igen könnyen mozduló üzlete van, nem köll ahhoz sömmi, csak számos kosarakon alapulván a városháza felőli sarkon, a piros postaláda előtt az üzem.
Ágnes néném hetvenéves korában azt mondta:
– No gyermekeim, én most már nyugdíjat adok magamnak.
Evvel utoljára összeszedte kosarait és mérlegét és tábori székét, szépen hazament a kedves kis házába, és bevonult a saját maga által teremtett nyugdíjalapra.
Nem kellett rajta búsulni. Volt neki annyi pénzecskéje, hogy a hetven éven felüli éveket rendes és személye szerint kellemetös megnyugovással töltse el. Szám szerint ugyan nem tudott költségvetést csinálni, mert sem írni-olvasni nem tanult meg, sem a holnapi árakat nem bírta soha kifundálni, de azért bízott Istenben, hogy majd csak megsegíti ezen a nehéz gazdálkodáson is, amit a magányos öregség jelent.
Nem volt ugyanis soha férfiemberrel olyatén szövetsége hogy annak folytatása lett volna. Maradt lányfővel tisztes öregasszonynak s maga módján magabírónak.
Azért nem volt elhagyatva. Akinek van valamije, akinek Isten adott valamit, az nem marad elhagyatott. Jöttek az unokajányok, rokonfiúk, s a beházasodott emberkék, asszonykák, és sorra csodálták az Ágnes néni ezzét-azzát.
– Jaj, Ágnes néném, de jó egy sifonér, de jó volna az én jányomnak, most mén férhő az istenadta, s nem tudok neki ijet szörözni.
– Jó vóna fiam, hát akkor vidd el. Szöröncsével.
Így aztán rákapogattak Ágnes nénire, s két-három esztendő alatt elment a sifon meg az asztal meg a láda, meg az ágy meg a pénzecske innen is, onnan is, s Ágnes néném egyszer csak főeszmélkedik, s azt mondja:
– Nini, a kosaraim mögvannak!
Azt az egyet nem kérték el.
Ő pedig fővötte a kosarát, s újra kiballagott a régi állásba, ott a patikával szömben, s vette, adta a friss gyümölcsöt, a zöldségöt, amit lehetött.
De megörült ám neki az egész város. Mindenki köszöntötte. „Jó röggelt, Ágnes ángyó!” Lelköm, jó röggelt.
Jön a polgármester, möglátja a drága Ágnes nénémet, mingyár köszönti:
– Jó röggelt, Ágni ángyó!
– Jó röggelt, édes gyereköm. Mén a hivataljába, lelköm?
– Mögyök, Ágni ángyó, mögyök.
– No, Isten vezérölje!
Jön a főispán:
– Jó röggelt, Ágni ángyó.
– Jó röggelt, édös magzatom, no mögvan-e az egészsége?
– Mögvan, Ágni ángyó.
– No, védelmözze Isten, édös szerelmem.
Jön a sarki rendőr; az is mondja:
– Jó röggelt, Ágni ángyó.
– Jó röggelt, édös uram, mit álmodott az éccaka? Sömmit? Az az egészségös, jó uram.
– De nem addig van az, Ágni ángyó. Nem hallotta, hogy ki van hirdetve, hogy minden portékának az árát ki kell írni. Ki, a möggyet mög a cserösznyét mög az uborkát mög mindönt.
– Ó, szerelmöm, hogyne hallottam vóna, de hát hogy töhetném én azt mög, mikor jól tudja, se írni, se olvasni nem tudok. Nem ojan apám vót énneköm, gyerököm, hanem ojan, hogy a nem törődött mivélünk, mög nem is vót akkor még a tanyákon annyi iskola, mint most.
– Hát pedig annak mög köll lönni, mert mindennek ki kő lönni írva.
– Hát írja ki, lelköm.
– Én nem, énneköm más a dolgom. Hanem magát fölírom, ha mégeccör erre járok, s nem lösznek kiírva az árak.
– Hát szerelmöm, ha magának az a kötelessége, akkor tögye.
Ágnes néni csak tűnődött, csak evődött, de nem tudott segíteni a bajon. Oly nagy dolgot csinálnak az emberek, s oly fő vannak avval a kis írással, mintha avval már több lenne a szép gyümölcs, s olcsóbb az ára.
Inkább foglalatoskodott tehát avval, hogy áruja szép legyen, s ne is kérjen érte olyan sokat, hogy azok a szögény embörök mög nem bírják vönni.
Szóval élt és dolgozott, s örült, ha valami jól ment.
De két nap múlva csak megjelent újra a rendőr, s mondja:
– Ágnes néném, még most se tudja a törvényt?
– A törvényt tudom, lelköm, a törvényt azt mindet jól tudom.
– Nohát mindet talán nem.
– De mind tudom, gyerököm. Szeresd az Istent teljes szívedbül, lelködbül, ez az első törvény, a második pedig, hogy szeresd a te felebarátodat, mint te magadat. Több törvény nincs.
– Dehogy nincs, van még egy: ki kő írni az árakat.
Evvel elővette a rendőr a kis zsebbeli könyvét s az íróvesszőcskéjét, s kezdte irogálni Ágnes nénémet.
– Be fogják ám magát idézni.
– Isten ellen nem törhetünk – mondta Ágnes néni.
– De mög is büntetik.
– Ha Istennek az az ű akaratja!
Bizony, úgy is lett. Ágnes néninek be kellett menni a főkapitányságra, s egy fiatal főkapitány elé állították, de oly fiatal elé, hogy még bajusza se volt.
– Ágnes néni, két pengő!
– Kettő, ugye lelköm.
Evvel kibontotta a nagy kufapénztárt, a csíkos szatyrot, s kikeresett belőle két szép ezüst pengőt, s letette az asztalra.
– Egészséggel, édös violám. Egészségére – mondta, s elballagott sorára.
De e semmi. Egy hét se telt, megint itt a rendőr.
– Ágnes néni, hát maga még most se írta ki az árt?
– Édös lelköm, má mögfizettem a tandíjat.
– Majd megfizeti újra, duflán.
Evvel a kegyetlen rendőr újra felírta Ágnes nénit.
– Nem baj, édös lelköm, csak a kedves családjáhó lögyön jó. A szögedi hóhér is csak a kötelességit teljesíti, az attul még igen jószívű apja löhet a gyerökeinek.
Bizony megjött újra az idézés. De nemcsak neki, hanem sorba a kofasoron többeknek. Nem megy oly gyorsan a világ átalakítása. Még a kerék is csikorog, hát még a rend.
Újra fő köllött mönni a tekintetes főkapitány úr legkisebb inasához vagy szömélye képihöz.
– Kis lelköm, mönnyetök tík előre, majd én is bekövetközök.
– Hó, hogyne, inkább maga gyűjjön elébb, álljon az élire – mondták a fiatalabb kofák, s nem akarták, hogy Ágnes néni még valahogy kimaradjon a sorból.
Így be kellett menniük mindnyájuknak, s Ágnes néni odabe csak mögállott nagy szelíden s hátul, végire várta, míg a többieket hóhérolják, kit két pengőre, aki először jelentkezett, s kit négyre, aki már járt itt.
Lassan kimentek, s csak nézték, hogy Ágnes ángyó még bent kushad.
– Hát Ágnes néni, magának nem vót elég a büntetés? Újra itt van?
– No lássa.
– Nincs magának egy üsmerőse, aki kiírja magának az árakat.
– Édös micsodám, szóltam a rendőrnek, de aszonta, neki más a dóga, hogy engöm főírjon. Szóltam a söprőnek, de azt mondta, neki más a dóga, az, hogy a szemetet az én szép gyümölcsömre söpörje…Nem baj, szóltam osztán egy olyan diákforma fiatalnak is, az osztán mögtötte, s mögirostálta néköm a kis táblácskákat.
– No ugye?
– Ügön ám, édös jóságom, de az embörök gyüttek-möntek az utcán, s mög-mögálltak, nevettek. Kérdök osztán egy jóembört, mit nevetnek ezök? Hát mögmondgyák: mit írattam én ki az epörre?
S Ágnes néni szemérmösen a szája elé emelte a kendőjét:
– Az vót kiírva: „Ez a vénasszony szabad kézbül eladó.”
Hát az egész rendőrség hahotába tört ki. Még a közönséges rendőr urak is, a karddal az ódalukon, meg a fogalmazó urak arany rózsacsokra a gallérjukon, meg a fiatal főkapitány szömélye! Csak úgy fogták a hasukat, s nevettek, nevettek ész nélkül.
Mondja osztán a főfő kapitány vagy micsoda köztük:
– No Ágni néném, ez eccő mögengedünk magának, mer e mögért négy pöngőt! Ez a nevetés.
– Alássan köszönöm, fiatal úr, Isten nevelje nagyra magát!
Evvel elbúcsúzott tisztességgel s kicurukkolt.
No lám, az előszobába meg mind mögvárta a sok kufa, s nézték:
– Nini, e mög nevetve jő ki, mink meg ríva gyüvünk ki, e mög még nevet!
Ágnes néni felemeli két, sok munkában nyűtt tenyerét, s lecsap hetykén betyárosan, táncosan két felől a bakacsin kötényére:
– No!… mé nem hazuttatok tík is egy jót!
S hátat fordít, s egészen mögfiatalodva következik el a törvény házábul.
1940.
Paprika piac a szegedi Széchenyi téren
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
