A javában zajló Szeged Napja Ünnepségsorozat kapcsán ebben a bejegyzésben lássuk a város egy emblematikus tárgyának rövid történetét! A paprikához hasonlóan a kézzel varrott és hímzett, díszes papucsot is igazi hungarikumnak, sőt szegedikumnak tartjuk. Ha azonban a lábbeli eredetét vizsgáljuk, az idegen hatásokat sem lehet figyelmen kívül hagyni. Maga a papucs szó ugyanis török eredetű, első előfordulását 1592-ben jegyezték le, és a viseleti darab csak az oszmán hódítókkal jelent meg először Magyarországon. Érdekesség, hogy a papucs egy, a Dél-Alföldön általánosan ismert, korai népmondában is szerepel. Eszerint a harcias szegedi menyecskék a „körülöttük legyeskedő” Hóbiárt basát papucsuk sarkával ütötték fejbe.
Ahhoz, hogy a papucs általános, utcai viseletté válhasson, természetesen szükség volt bizonyos infrastrukturális fejlesztésekre. Míg az utak sárosak voltak (a szorosan vízhez kötődő Szegeden ez pedig gyakran megesett), a papucs kinti viselésre nem volt alkalmas. Az 1879-es nagy árvíz után azonban az újjáépített város útjait kikövezték, így a 19. század utolsó harmadában a papucs egyre népszerűbb utcai viselet lett, csizmát pedig már egyre kevesebben hordtak.
Bizonyára sokan hallották már a mondást, miszerint „a szegedi papucsnak párja nincs”. Ez azt jelenti, hogy az eredeti lábbeli forgatós volt, tehát a jobb és a bal lábra készült darab megegyezett. A papucs „szegediségét” alapvetően a minta adja, a piros vászonra hímzett kalászok, nefelejcsek, pipacsok, gyöngyvirágok. Bizonyos típusok bojtosak vagy szalagosak voltak, sőt, különleges alkalmakkor fehér szegedi papucsok is készülhettek, ezeket menyasszonyok hordták az esküvőjükön.
A szegedi papucskészítés ikonikus alakja a népi iparművész Rátkai Sándor volt. A 2011-ben elhunyt papucsos mester már gyerekkorától tanulta a lábbelikészítés csínját-bínját, utolsó éveiig dolgozott a papucsokon, gyakran napi két párat is elkészített.
A szegedi papucs ma is a hagyományos módszerrel, kézi varrással készül, egy pár körülbelül tíz órányi munkát követel. A hagyományt ma Szegeden a Sallay-műhely folytatja, Sallay Tibor maga is Rátkaitól tanult. Bár a papucsok ma már sokkal kevésbé keresettek, mint a századfordulón (főleg külföldiek, gyűjtők és néptánccsoportok vásárolják őket), a kalocsai mintához hasonlóan talán a divat jelenti a túlélési lehetőségüket. Sallay Tibor és felesége, Sallay Zsuzsa egy családi vállalkozás keretein belül egyszerre őriznek hagyományos tudást és derítik fel annak jelenkori érvényesülési lehetőségeit.
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
