Móricz Zsigmond a Paprikaszagú levegőben következő fejezetében a paprikatermesztők világával és a hasítás mozzanataival ismerkedik. Leírja a szép, piros termések feldolgozásának izgalmas és fájdalmas folyamatát, beszámol a paprikások mindennapi életéről:
Szentmihálytelek és Röszke eddig betyárszagú nevek voltak. Szeged határában vannak, de egész községek. A Rózsa Sándor-legenda szálai vannak itt hozzáfonódva minden öreg házhoz. Itt tanyázott „a Sándor”. Kopasz Antal, a kitűnő röszkei plébános meg úgy beszél róluk, mintha tegnapi emberek lettek volna. Szavaiban megelevenednek a hajdani hősök, a bűn lovagjai, vagy a szociális bajok vértanúi, már kinek hogy tetszik.
Ahogy megállok Szentmihályteleken az utca közepén, fent a magas országúton egy vörös ember jön felém. Vörös a ruhája, vörös az inge, gatyája, vörös a csizmája, vörös az arca, vörös a szemhéja, minden vörös rajta. Mint valami kísértet a fényes napsütésben. Paprika-molnár.
A levegő tele van a paprikaszaggal. Ahogy a kakukkfű az egész atmoszférát át tudja járni édes illatával, úgy lobog és burjánzik itt a csípős erős paprikaszag. Átjárja az orrot, a tüdőt, átjárja az állati szagokat, elnyomja a mezei gazdaság ismert bűzeit. Itt a trágyának is paprikaszaga van.
Milyen furcsa házak. Kis falusi épületek. Az újabbak már csinosan s modernül építve. Az udvarok azonban olyanok, amilyet sehol másutt nem látni. Az ereszek alatt, a kerítések felett, a fákon és a galambdúcokon, mindenütt paprikafüzérek. Valami olyan egzotikus dísz ez, hogy ennek a kedvéért idegenforgalmat lehetne indítani Kalkuttától s Londontól kezdve, akárhonnan, mert ez valami csodálatos specialitás. Gyönyörű. Elképzelhetetlenül szép a paprika díszű falusi udvar.
Most szüretelték a paprikát, ahogy ott jártam. Az udvarok ki vannak téglázva, s ott hever a ménkű sok paprika. Ha az ember messziről nézi, nem tudja mi lehet. Korallok? Korallpiros halacskák óriási tömege?
A gyerekek ott ülnek benne körülötte, s dolgoznak. A gyerek attól kezdve, hogy a tűt bele tudja szúrni a paprikába – haláláig munkaerő.
A fészerek alatt asszonyok, lányok ülnek, mind dolgoznak. Itt mindenki dolgozik. Ahogy az első napsugár megjelenik a kis házak felett, a szerény munkásasszonyok hozzáfognak a világ legkellemetlenebb iparához: a paprikát hasítják. Kellemetlen, mert erős ám a paprika. Nemcsak a levesben, munka alatt még inkább.
A „hasítás” azt jelenti, hogy minden egyes hüvelyt kézbe vesznek, kettévágják. Kivetik a „csumáját”, a magházat, letisztogatják az ereket. Tessék elképzelni, naponta tizenöt óráig csinálni. Egy füzér két és fél méter hosszú, a legmagasabb rekord egy nap alatt három füzér, s egy füzér munkadíja 40 fillér. Legjobb esetben tizenöt órai munkával meg lehet keresni egypengő húszat.
Mégis, nem kell idehozni az idegeneket. Kuliéletet mutatni nekik a tejjel-mézzel folyó Kánaán közepén.
Pedig szépnek szép.
A falu közepén van egy artézi kút. E mellett építve egy beton medence. Ebben kilenc-tíz fiatal, fiúk és leányok. Ezek tapossák a paprikamagot.
Miért kell taposni? Mert erős. Egy félvéka mag van a zsákban, s azt két és három óra hosszáig tapossák, hogy elveszítse azt a vad erejét. Ugyanis a paprikaőrléshez a mag is kell, anélkül meg sem lehet őrölni. Ez adja a komoly lisztet. A rózsapaprikának azonban nincs szüksége az óriási maró erejére, tehát vízben áztatják.
Kérdem, miért nem csinálják ezt kallóval, sulyokkal vagy géppel. Kiderült, hogy próbálták már mindennel, de csak ez az egy biztos van, a lábbal való taposás. A végén megkóstolják. Velem is megkóstoltatják. Van egy csinos lány köztük, nagyon mulat rajta, hogy még mindig erősnek találom.
– Nem csípi a lábukat?
– Dehogynem. Úgy mar, hogy éjszaka nem birunk aludni. Ki kell menni a levegőre.
– Ez jó. – tréfálok velük – a legények se tudnak aludni?
Nevetnek.
– Inkább az a baj – mondják –, hogy csak ez az egy kádunk van, és mindenki itt tapos. Hát itt éjjel-nappal sorban állanak, mint valamikor a kenyérjeggyel, hogy mikor kerül rá a sor valakire. Éjjel is éppúgy dolgozunk, mint nappal, egész évben, de még a legnagyobb télben is, mikor a jég rá van fagyva a medence oldalára. Szerencsére az artézi víz egy kicsit meleg, ez sohase fagy be. A mi lábunkért meg nem kár.
A molnár is megáll, a vörös ember.
– Árt-é ez a paprika a tüdőnek? – kérdem. – Tovább él-e, aki a paprikával dolgozik?
– Nem árt kérem, inkább mindent meggyógyít. A lisztmolnárok mind tüdővészben halnak meg, de aki a paprikával dolgozik, annak minden baja elmúlik.
– Ez még szerencse.
– Szerencse, szerencse, inkább az a baj, hogy most, hogy a spanyolok beleestek a bajba, most vóna ára a paprikának, de nem szabad eladni………? Most ki tudnánk fizetni az adósságot meg az adót: hát mindent a Hangya fog leszedni.
Hozatok nekik egy kis cukrot: minden bajukat elfelejtik. Úgy táncolnak a paprikamagon, mintha bálban lennének.
De az éjjel két órakor felébredtem, s arra gondoltam, hogy Szentmihályteleken most is tapossák a paprikát. Már akinek szerencséje volt, s hozzájutott a medencéhez.
Mert az a különös, hogy van a faluban egy másik artézi is, de a mester valahogy rosszul csinálta meg a medencét hozzá, nem áll benne a víz, nem lehet használni, s évek óta csak ezzel az eggyel kinlódnak.
Talán a Hangya most megcsináltatja nekik. Ötven pengőből kitelik. Vajon rászán ötven pengőt?
Magyarország, 1936. szept. 18.
Paprikahasítás
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
