Előző heti témáinkhoz hasonlóan ismét egy régi Délmagyarország-cikket választottunk a bejegyzés tárgyául. Az 1959 augusztus 6-án kelt, „A vörös molnárok között” c. leírás fókuszában Alsóváros áll. Míg napjainkban a városrész autentikus jellegének megőrzésére törekszünk, addig a riport írója szerint a gyors modernizálás a cél. A paprikamolnárok és hasítók pedig a mindenkori munkások szerepében jelennek meg előttünk:
Vastag regény oldalaira kívánkozik annak históriája, hogyan és honnan indultak az alsóvárosi paprikások és hová érkeztek. Ezért csak néhány epizód után érdeklődtem egy-két alsóvárosi embertől. Ez egyszer nem a termelő paprikásoktól, hanem a feldolgozóktól, mert igaza van Csóti Antal, Hattyas sor 47. szám alatti lakosnak, hogy a malmi munkások, a vörös molnárok tudnak igazán párhuzamot vonni a múlt és a jelen között.
Egy alsóvárosi ház napsugaras oromzata
Csóti bácsi mióta csak emlékszik, itt él Alsóvároson. Kedvesek neki a régi, napsugaras tűzfalú vályogházak, s köztük a munkások villaszerű, tetszetős új házai, a földes, a köves és az aszfaltos utcák. Itt született, s másutt talán nem is tudna élni. Apja is itt mezőőrösködött, le- és felmenő rokoni ága többnyire ugyancsak paprikásokból tevődött ki. Volt, aki termelt, leginkább felesből, egy részük csak hasította, fűzte a másét. Ő maga zsákoló munkásként kezdte. Most a Paprikafeldolgozó Vállalat malmi munkása. Hozzánőtt ő ezekhez a házakhoz, malmokhoz, amelyből régen Alsóvároson 18 volt üzemben; az új feldolgozó telephez, amely felváltotta a paprika kikészítésének háziipari módját.
…
A láb meg a szív tönkrement a sok cipekedéstől, lépcsőzéstől. Fel kellett vinni hatszor is a paprikát, míg megfelelő finomságú lett. A modern üzemben most egyszerre öntik fel, a hengerszékes malom pneumatikus eljárással működik. Egynémelyik munkás alig tudja kiejteni az eljárás nevét, de annál inkább tudják, mi a jó benne.
Munkaruhájuk most is piros színű, mint 15-20 évvel ezelőtt, amikor még a kőműveslegények is, ha építkezés felé szállították a paprikát, szívesen dörzsölték hozzájuk kis darab ebédszalonnájukat. Haza is így jártak. Fürdő, öltöző akkoriban nem volt divatos a paprikamalmokban. Hárman mosdottak egy vödör vízben. A bejáró ruha újkeletű fogalom. Tíz-tizenöt éves vívmány. Szebb és jobb, mint annak idején az ünneplő volt. Erre tömörséggel annyit mondanak: Változna az idők, változnak az emberek.
…
A régi Alsóváros olyan faluvég volt, a szegedi kertek alja, ott kezdődött, ahol véget ért az autódudáktól, berregéstől hangos város. A kis földszintes házak itták fel a városi lármát, s alkották Szeged falusias táját, paprikás negyedét. Ezek alkotják ma is összeölelkezve, a régi az újjal, a paprikagyárral, a termelőszövetkezettel, az autóbuszjárattal. Nehéz, nagyon nehéz lekophatni a falusi külsőt, de az a lényeg, hogy változik, fejlődik ez a városrész, s szüntelenül javul a munkások, paprikások élete.
A cikk itt ér véget. Ma – éppen hatvan évvel később – örömmel mondhatjuk, hogy Alsóváros falusias külseje még mindig nem „kopott le.” Illetve, hogy az eltelt idő nemcsak a városrész, hanem a múlt értékeihez való hozzáállás tekintetében is változást hozott.
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
