Az elmúlt hetekben – Móricz Zsigmond szemszögéből – megismerkedhettünk az iparos réteget sújtó nyomorúsággal a szegedi papucs példáján keresztül. Továbbá egy jóval derűsebb hangulatú leírással is találkoztunk, a humoros és életrevaló szögedi emberről. Ez alkalommal lássuk, hogyan hatott Móriczra a szegedi dudás felkeresése.
Kint csúnya, száraz, hideg tél volt. A széles szegedi körúton éppenúgy szaladt a szél, mint kinn az országúton, senki sem járt az utcán.
Az emberek bebújtak a jó meleg kis házukba, s pipáztak és beszéltek a háborúról, mert szórakozni akartak, s a városi gazdálkodásról, mert harcolni jött kedvük.
– Hát a duda? – kérdem.
– Van-e még Szegeden duda?
– Juhász Józsi bácsi még dudál. Pedig jól dudál. Híres dudás vót valaha.
Öten is szaladtak érte. Messziről jött ember hadd lássa, milyen a szögedi világ.
De az öreg azt izente vissza, hogy nem dudál.
– Megyek hozzá. Akkor tán megjön a kedve.
– Á, minek fáradna oda a tekintetes úr! Itt a gramafon, jobban örülnek az ilyennek az urak…
De biz én csak elmentem magam a szegedi dudáshoz. Egész deputációval mentünk, borral s jó szívvel.
Az öreg, száraz, magas, morózus ember, éppen veszekedve ült a patkán, a barnára festett kemence mellett. A menyeivel pörölt, hogy nem tudnak már mosni se.
– Józsi bácsi, a tekintetes úr a dudát szeretné hallani!
– Minek az? – morgott kedvetlenül.
– Hallani akarja. Hogy hogy mulattak azelőtt a régi Szögedébe. Hát mutassa már meg. Pestrül jött ám a tekintetes úr.
Az öreg megenyhült.
– Pestrül? – s rám nézett csendes arccal. – Pestrül gyüttek a muszkák is a negyvennyócba.
Megittuk az első pohár bort.
– Az Isten éltesse hát az urat ha Pestrül gyütt.
Azzal előhozta a dudát. Kinn járt érte. A kamrában, vagy a padláson. Mondta a menye, hogy már egyszer eldugta tél elején, hogy többet sose veszi elő, míg él… De most azért előhozta.
– Hát tessék megnézni – mondta, amint bejött a kis meleg házba, kintről, a nagy hidegről. – Ez a régi szögedi duda.
Egy nyaláb bőrcsomót adott a kezembe. Derékon át volt kötözve szíjakkal, s a tetején valami különös fafaragás volt. Hasonlatos valamely hindu bálványhoz. Merev, rideg, kegyetlen, japáni szemvágású női fej, kifestve, bizarr és ijesztően régi, keleti, mongolkori emlék.
– Hol vette ezt?
– Mit?
– Ezt a fejet?
– Faragtam. Körtefábul. Harminc esztendeje vagy negyven.
– Nincs még egy ilyen?
– Nincs.
– Szerettem volna pedig egyet.
– Mire a?
– Hát ott tartanám az íróasztalomon, hogy ahányszor ránézek, mindig eszembe jusson Szeged… meg a régi magyar világ…
– Hát pedig nincs több. Vót, de eladogattam. Mer csináltam én többet is, vót olyan is, améknek egész így vót a bűrsipka a fejin, mint nekem. Így félrecsapva. A vót a derék. Ojan bajusza is vót – magyaros.
– Szebb ez, bátya. Mert ezt még akkor hozták magukkal a magyarok, ezt a napkeleti Vénusz-arcot, amikor hazát foglalni jöttek.
Az öreg ránézett.
– Én faragtam… Sok pízt megkerestem én evvel. Ezt a házat is evvel kerestem. Mégse akarnak megböcsülni!… Nyolc kilenc pengőt is kaptam egy éccaka lakodalomba…
Mérges, tüzes haraggal nézett körül a kotlóalja népen a kis házban. Azzal a derekára kezdte övezni a dudát.
– Lássa, mán elevenödik.
Meg-megnyomintotta jobb könyökkel a fújtatót, s bal hóna alatt kövérre kezdett duzzadni a bárány. Már sivító kis szuszogások, fájdalmas lihegések is kezdtek kijönni belőle.
A gyereknép körülállott bennünket, az apró székeket, az öreg nyugodtan babrált a sípon, csavargatta szorosabbra a fejét, aztán megszólalt:
– No, dönts még egy pohár bort!
Valami elszánás volt a hangjában, valami szilaj és betyáros elszánás, hogy: most még egyszer!…
Koccintottunk.
– A tekintetes úr egészségire.
Aztán hátradült a kis széken, nekivetette hátát a falnak, s a szemét félig lehunyva, megriasztotta a dudát.
Nyers, vadszagú, sokjajjú visongás tört ki, mintha tíz ördög bődült volna meg egyszerre.
A gyerek kétségbeesetten sikoltott fel, egy kis másféléves csöppség. Az anyja ijedten kapta a lába közé, s vizet adott neki, hogy ki ne fogja a frász.
Aztán megeredt a nóta. Mintha a pusztán elfogott lelkek dolgoztak, jajgattak volna a nyúzott bárányban. Fantasztikusan lihegett a domború oldala, kevélyen meredt a válla fölé a hosszú tölcséres nyél, s különös, idegen mozgás lepte meg az embert egész testében, amint két könyökkel, kitartóan dolgozott a dudán, s hosszú csontos ujjaival kapkodott a sípokon. Mint a saját tüdejéből, úgy nyöggeti ki a báránybőrből a dalt, s lassan vérszín futja el az arcát, s a szemei, kékes apró szemei a mély táskás puffadt bőrből gyermekes örömmel lesnek ki ránk. Sorra járnak az arcokon, és keresik a hatást.
Bólogat és fejjel ütögeti a taktust, aztán elnyitja nagy fogatlan öreg száját, s rá is kezd a dalra:
Ha kend tudná az én bús
életömet,
Éjjel-nappal siratna kend
engömet.
Fájdalmasan bőg a dala, s a sok sírású és vijjogású duda körülönti valami különös bizarr, hihetetlen zenével a rekedten erőteljes férfihangot.
A társaság megelevenedik, a pici is tapsol már, s a kis szoba félhomályában mintha a kirgiz kunyhók furcsa népe volna körülöttem. Tam-tam mozgásokkal táncolnak a dalra, és szájtátva nyelik a nótát, a dudaszót.
– Dönts még egy pohárral! – áll meg a nóta után az öreg. Már tréfásan teszi hozzá: – Énnye de lusta nép, mingyán szétfakadok.
Nevet. Most először, s a szeme hamiskásan villog ki a vöröses-dagadt pillák vékony nyílásán.
A kövér, jókedvű szomszédasszony maga szíveskedik a pohárral. Ez, mielőtt felhajtja, hosszan néz rá, félig furcsán. Ivás után megszólítja, csipkelődő, udvarló, vidám szóval.
– Ej, Vera, te még segíthetnél rajtam!
– Hogy én, Józsi bácsi?
– Csak úgy. Ahogy az asszony a férfinépön segíteni szokott…
Az egész arca hamis, gonosz nevetésbe torzul. A ráncos és puha cafatokból összerakott arc.
– Maga még most is huncut, Józsi bácsi.
– Az én, mindig is a vótam… Azér fene megette az öregséget… Mikor az embernek az orra az állára borul, úgy siratja a fiatalságát, hogy csepegnek a könnyei… A mán nagy baj. Mer mán akkor nem lehet asszonyozni!
– Jaj, de gonosz, még most is asszonyozni akar!
– Hát bizony, mikor fiatal vótam, osztán kimentem kaszálni, osztán eszembe jutott az édös feleségöm, csak hazaszaladtam, osztán aszontam neki, hogy: hé, gyere csak tojást keresni, üssünk rántottát. Bizony, ha jóllaktam vele, még a kaszálás is jobban esött.
Úgy néztem az öreget, mint egy kedves és drága emlékét a voltnak. Hóna alatt ott pihent a duda, és ő azzal felbatyuzva, mintha csak az állatból verődött volna fel benne a régi kedv, csak úgy döntötte szívéből a vidám kiszakadású vérpezsgéseket. Kacagások és sikoltásos asszonyvihogások töltötték be a kis házat. S kövér és nehéz illatú szók röpködtek, mint a kéj napkeleti istennőjének felriasztott madarai.
– Csak harminc esztendővel vónék fiatalabb, mindjárt meg is házasodnék – mondta csöndes, kevés mozgású vígságában az öreg, kinek lám csak a nyelve nem bír pihenni a késő öregségben. – Mert jó a feleség. Jó. Csak az az öröme az embörnek ha a feleségit szépen megöleli! Mer akkor se adója nem jut eszébe, se ruházatja, se ételje. Csak szépen megöleli a feleségét… Csakhogy hát nagy baj, hogy az asszonyt próba nélkül kell venni. Lám a csizmát is fel kell próbálni. Hát még az asszonyigát. Vagy szoros, vagy tág, vagy kicsi, vagy nagy. Nem próbálnánk ki egymást! Mit szólsz hozzá, Vera?
Rávágta a nótát. Újra kirobbantak a visító, jajgató, urdungbőgésű hangok, s a gyerek megint elsírta magát.
S jöttek az igazi nóták. Jött a Bagár Imre. Maga a vastag szomszédasszony dalolta el, külön kérte, hogy „mindenki bele alapodjon!”, de azért még maga az öreg is elhallgatott, s a tetemes asszonyszemély szilaj mozdulatokkal vágta ki a dalt, végig:
Föllépett a székre,
Fölsóhajt az égre,
Én istenem, sok rablásim
Most jutnak eszömbe!
Megbabonázva ültem, s lehunytam a szemem, hogy teljesen és tisztán éljem újra a régi magyart. A keletit, aki szűzen jött amonnan. Amelynek, ha tán vére veszett volna is, tiszta kereszteletlen vére, még megleltem hajdanvaló kedvének egy késői foszlányát… napkeleti kultúrájának egy kisded tükrét.
Újra ittunk, újra dalloltunk, beszélgettünk, s ránk jött az este.
Akkor béke és szünet lett a mulatozásba. Az öregnek megfáradt a kedve, s áthagyta a gyeplőt a fiataloknak. Csak én éreztem akkor is hozzá közelebb magamat, mert benne voltam a régieknek emlékében, itt éppen ezen a Szegeden, amelyen olyan kevés maradt új életében a régiből.
S egyszerre csak berregés és zirregés, s rekedt torokkal az asztalon megszólal a mai idők gépzenéje, a gramofon.
Odanéztem az öregre.
Fel akart ugrani, de megint csak ülve maradt. Megdűlt a falnak, s mogorva lett.
A gramofon pedig berregve és zirregve kárálta el az új nótákat, s a fiatalság kacagott és tapsolt, és táncolni kezdett az asztal körül.
Az öreg kiesett a közből. Senki sem látta többé, senki sem gondolt rá.
És egyszer csak előveszi a csizmaszárból a kését, s kézbe kapja a dudát. Egy-két kis, óvatos nyisszentéssel lefejti a bőrről az indus bálványfejet s a díszesen faragott fekete sípot.
Feláll. S rekedten, ridegen, kegyetlen keserűséggel szól:
– No, tekintetes úr. Itt van. Magának adom.
Parolára nyújtja a kezét.
– Ha ki nem hajintja… Úgy gondolom, maga még megböcsüli.
Avval kimegy a házból, hátra, az örökös keserűségei és öreg mérgei és haragjai tanyájára.
Ahol már soha többé meg nem fogja vigasztalni egyetlen percét sem a duda… Ahol már csak bánata és szívfájása marad, míg életet őriz tetemében. S hogy egy perce se vesszen közönybe, ott ül rajta örökre a fejetlen bárány, a letilolt duda.
Bent a gramofon azonban tovább zenél, a fiatalok, a gyerekek frissen visonganak s táncolnak.
Kint pedig megered a hóesés, amely szépen betakarja Szegedet, a nagy várost, s csendesen szitálja a pelyheket a Dankó Pista hegedűjére…
Az est, 1913.jan. 21.
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
