Korábban már szenteltem egy bejegyzést a szedésnek és utóérlelésnek mint az éppen aktuális munkáknak. Az idő múlásával az előbbi két munkafolyamat lassan túlhaladottá válik, nézzük tehát, hogy mi történik a terméssel, ha az utóérlelés is befejeződött. A következő bejegyzésben a törés és őrlés egykori menetét igyekszem bemutatni.
A csörgősre szárított paprikát eleinte zsákba tették, megtaposták, később faládában furkóval döngölték, törték. A törést lehetett még famozsárban vagy az úgynevezett paprikakülűben végezni. A külűzést mindig erős legények végezték: ráálltak a bakra, és lábbal hajtották a törő fejet. Törés után rostálták a paprikát: a csörmőt vagy csörmölyt, mely a rostában maradt, újratörték és rostálták, majd ezt többször ismételték. A malmi őrlés megjelenése előtt ezt az apróra zúzott, tört paprikát (félédes gulyást) használták az étel ízesítésére. A kirostált törmeléket – lángpaprikának nevezték, annyira csípős volt – apróbb lyukú rostán többször átrostálták és csak a csípős vagy gyengébb minőségű paprikához adták hozzá.
Az őrlés megjelenésével a törés, külűzés nem szűnt meg, hiszen alkalmas volt az őrlés előkészítésére. A szárított, tört paprikához magot kevertek, olyan mennyiségben, amilyen színt kívántak elérni, az így kapott félterméket őrlésig tárolták. A 19. században a tiszai vízimalmokban és (télidőben) a lóvontatású szárazmalmokban, később gőzmalomban, kőjáraton (kőpár között) vagy hengerszéken (hengerek között) őrölték a paprikát. Az édösmalom lehetőség szerint elkülönült az erősmalomtól, külön dolgozott tehát az édösmónár és az erősmónár. A 20. sz. elejére a szegedi paprikamolnárnak messze földön hírneve, becsülete volt: Kalocsára, Temesvárra, Érsekújvárra és Bécsbe, a Kotányi-malomba hívták őket, hogy átadják szakmai tudásukat.
A köves malomban 10-14 kőpár üzemelt. A paprikakű egy mozdulatlan, rovátkolt alsókőből és egy forgó felsőkőből állt, a két kő között, annak érdes felületén történt az őrlés. Az érdes felületet a vájatok, rémisek biztosították. A kőpárt kérög vette körül: ezen állt a garat. A sárospataki vagy nagymuzsalyi malomkövek készre faragását, bejáratását, a malmi munka irányítását, és a féltermék összeállítását – bőr- mag arány és a fajta kiválasztását – a megrendelői igények szerint, a paprikamolnár végezte. A paprika első, durva őrlése a dercézés, darálás, így kapták a dercét. Az ismételt őrlést, darálást nyolc-tízszer is elvégezték, közte rostálták és hűtötték a paprikát, így állították elő az egyenletes minőségű, finom őrleményt. A paprikamolnárnak vigyáznia kellett, nehogy „előrje” a paprika színét.
100 évvel ezelőtt az alábbi minőségek járták Szeged környékén: édös, hasított édös, barna, barnapiros, aprópiros, nagypiros, puhapiros, világospiros, rúzsapaprika, csipödött édös, furkózott édös. Az édesnemes, csemege, különleges elnevezések eleinte reklámnévként, később minőségi osztályként szerepeltek.
Tetszett a cikk? Ha szeretne még paprikás és fűszeres témában, heti rendszerességgel cikket olvasni, hírt kapni az ÚJ paprika elkészültéről, iratkozzon fel hírlevelünkre. Feliratkozás után letöltheti Fűszerpaprika Kisokosunkat.
